Manapság napról-napra érkeznek Irakból az egyre brutálisabb támadásokról szóló hírek, amelyeknek áldozatai általában helyi civilek illetve rendőrök, de afféle járulékos veszteségként minden egyes nappal gyarapszik az Irakban elesett amerikai katonák száma is. És bár a sajtó minden esetben az érzelmeinkre hatva próbálja elérni, hogy jobban sajnáljunk egy elhunyt tengerentúli katonát, mint 50 szétrobbantott irakit, azért a teljes igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az elesett amerikaiak jó része zsoldos, aki egy magánhadsereg tagjaként busás napidíjat kap azért, hogy ott legyen.
Már több alkalommal említettük itt a Szemlén Robert Greenwald etalonnak számító dokumentumfilmjét, az Iraq for Sale című alkotást, de részletes bemutatóra csak most kerül sor. A film a háborúban résztvevő amerikai magánhadseregeket és óriási profitot termelő katonai jellegű alakulatokat mutatja be, amely csapatok kivétel nélkül milliárdos bevétellel rendelkező cégek profitrátájának növekedését igyekeznek elősegíteni. A különféle osztagok bemutatása azonban csak az egyik fő téma, a másik annak a bemutatása, hogy a fegyverrel elősegített profithajhászás az Egyesült Államok hivatalos szervei által támogatott projektté vált az elmúlt évek során.
Az első bemutatásra kerülő magán-biztonsági alakulat a Blackwater (róluk a Katrina hurrikán kapcsán is hallhattunk elég rossz kritikákat) cégének csapata. Valószínűleg minden Irakról szóló dokumentumfilmben szerepelt az a képsor, amely póznákról lógó elszenesedett amerikai holttesteket mutat be Fallujahban. És igen, a kedves Olvasó jól sejti, a 2004. április 13.-án felkoncolt és elégetett 4 amerikai polgár (nem katona!!) a Blackwaternek dolgozott és nem éppen legális tevékenységet végeztek akkor. Az eset nyomán a cég felállította saját harci alakulatát, amely az egyik leghírhedtebb hírnévre tett szert az eltelt 3 év során.
Két, zsoldosként harcoló és harcban elhunyt katona családjának elbeszélése szakítja meg a hömpölygő információfolyamot, de az eddig látottak alapján valahogy nehezen fájdul meg az ember szíve a szomorúságukat látva, főleg miután tisztába került a forintra átszámítva sok milliós havi fizetésükkel. Amint azt is megtudjuk, hogy a Blackwater évente 600%-os bevétel-növekedéssel dolgozik, már egyáltalán nem tűnik annyira elkeseredettnek ez az iraki háború. Valószínűleg sok ezer külföldi katona számára egy rémálom az itt töltött szolgálat, de a film ráébreszt bennünket arra, hogy még többen vannak azok, akik számára óriási pénzt jelent ez a harc.
Ekkor kerül bemutatásra a TITAN és a CACI magánalakulata, amelyek ugyan nem közvetlen harcászati tevékenységgel foglalkoznak, de feladatkörük erősen kötődik a hadsereghez. A TITAN több ezer tolmácsot foglalkoztat, míg a CACI kihallgatókat és tárgyalókat bocsát a katonaság rendelkezésére, persze sok millió dollárért cserébe. Ráadásul ezekhez a cégekhez sorban állnak a jelentkezők, ugyanis az álomfizetésért sokan kockáztatnák az életüket, itt például szégyen ha valakit visszaküldenek az Államokba (érdekesség: ezek a cégek is szerződést kaptak a Katrina hurrikán utáni helyzet normalizálására).
A film vége felé ismerjük meg a Halliburtont és leányvállalatát a Kellogg, Brown & Root névre hallgató céget, amelyek szinte monopolhelyzetet alakítottak ki maguknak Irakban a szállítmányozást illetően. Az összes külföldi (magánszférába tartozó) kamion és teherautó nagy része az övüké és majdnem mindet az ő sofőreik vezetik. Ezek a sofőrök egy életre biztosíthatják maguknak a megélhetést, ha elég hosszú ideig kihúzzák a háborús övezetben, ezért a brutális halálozási ráta ellenére, mindig könnyű embert találni a kamionokra. És itt már megértjük, hogy Irakban a pénz és a profit mellett teljesen elértéktelenedett az emberélet. Amit megdöbbentő volt hallani, hogy a Halliburton óriási összegeket költ annak elkerülésére, hogy állami vizsgálat induljon a sok haláleset kivizsgálására.
Ismerve a magyar és a nyugati viszonyokat, nem nehéz rájönni, hogy valószínűleg a legfelsőbb amerikai kormányzati körök tagjai is milliárdokat tesznek zsebre, miközben amerikaiak halnak meg pár ezer dollárért, nap mint nap. Bár ha azt vesszük, hogy mekkora a bevándorlási ráta, ezek a számok nem is tűnnek olyan soknak. A sok bizonyíték és publikált visszaélés ellenére mégsem történt egyetlen hivatalos vizsgálat sem a magáncégek praktikái ügyében, és a miért kérdésre a rendező meg is adja a választ. A kulcsszó a megvesztegés, és ha figyelembe vesszük azt, hogy a Halliburton vezetője David Lesar 2004-ben több mint 8 milliárd forintot keresett, akkor egyértelmű, hogy bőven jut pénz mások zsebébe is. Ráadásul a DVD-n látható különleges felvételeknek köszönhetően olyan felvételeket is láthatunk az amerikai törvényhozás állapotairól, hogy aki kicsit is ismeri a tengerentúli politikai rendszert, az a hasát fogja a nevetéstől. Példának okáért egy szenátor olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, amely megtiltja, hogy állami szerződést lehessen kötni olyan céggel, amelyik több mint 100 millió dollárral támogatta az Egyesült Államok kormányzatát. Nos, egyértelmű: a javaslat nem jutott törvényalkotási szakaszba.
Az Iraq for Sale egyértelműen az a film, amelyet minden valamire való dokumentumfilm rajongónak látnia kell, de aki általában nem tartja sokra a doksikat, az szintén nagyon kellemeset fog csalódni. És persze megdöbbenni, hiszen Greenwald filmje után már képtelen az ember ugyanolyan szemmel figyelni a médiában megjelenő, támadásokról szóló híreket. Aki pedig még nem tudja, annak itt a hír: Irak eladó.
